A zen kertek

A japán kultúra diák szemmel

 blogra készült engem is magába foglaló csapat munkájának eredménye.


Bevezető

A zen buddhizmus irányzata a XII. században érkezett Kínából Japánba. A buddhizmus északi, mahájána, vagyis nagykocsi-ágába tartozik. Az elnevezés abból adódik, hogy a hinájánával (kis kocsi) szemben sokan „felférnek” rá; a megvilágosodás nem csak azoknak elérhető, akik egész életüket a szent iratok tanulmányozására fordítják, hanem bárkinek. Ez az északi ág terjedt végül el Kelet-Ázsiában, s ezen belül jött létre sok kisebb-nagyobb szekta, köztük a kínai csan is. Ezt a csan buddhizmust tanulmányozta kínai útjain Eiszai, aki végül hazatérve Japánba megalapította az első zen felekezetet, a rindzait.

A zen puritánsága, letisztultsága miatt leginkább a szamurájok körében terjedt el. A tanítás szerint a megvilágosodást saját erőfeszítésével bárki elérheti. Ehhez fegyelemre, szorgalomra és szigorú odafigyelésre volt szükség, és éppen ezek voltak a jó harcos ismertetőjegyei is. A zent jól be tudták építeni mindennapjaikba, hiszen a harcművészetek vagy a kalligráfia gyakorlásához is ugyanúgy sok gyakorlás szükséges, mint a meditációhoz és a megvilágosodáshoz. Éppen ezért a zennek nagy hatása volt a művészetekre: a kalligráfiára, a tusfestészetre, az irodalomra, a teaceremónia kialakulására és a kertépítésre is. 

Japán kertek

A kertépítés művészete Japánban már jóval a zen megérkezése előtt létezett. A sinden dzukuri, vagyis a Heian-korban elterjedt palotaépítészet részeként már a IX. században nagy hangsúlyt fektettek a kertekre. A palota kertje szerves része volt az építményeknek, és előre meghatározott formavilágnak kellett megfelelnie. A legfontosabb követelmény az volt, hogy természetes legyen, sehol se keltsen művi benyomást. Ennek az eredetét a japán természetviszonyokban, és az ebből táplálkozó sintó vallásban kell keresni. A sintó szerint ugyanis mindennek, a fáknak, tavaknak, vízeséseknek vagy akár köveknek is kamija, lelke van. Ezért tisztelték már akkor is a japánok a természetet, és igazították hozzá az épületeket, és nem fordítva.

Már ezekben a régi kertekben kötelező volt a tó, amin csónakázni lehetett, rajta szigettel, híddal, pavilonnal. De ennek a tónak is olyan hatást kellett keltenie, mintha természetesen jött volna létre. A szigeten foglaltak helyet a zenészek, akik az arisztokratákat szórakoztatták. Emellett már ekkor megjelentek a lépőkövek, kőtálak, patakok, vízesések is. De a sinden dzukuri típusú kertek még leginkább a nemesek szórakoztatását szolgálták, nem az elmélyülést, mint a zen kertek. 

Zen kertek

A zen terjedésével együtt felvirágozott a kertépítés is. A kertek tervezését és építését a zen szerzetesek végezték, először csak a kolostorok környékét megnyitva a természet felé. Később egyre inkább az került előtérbe, hogy a meditációhoz biztosítsanak minél jobb környezetet. Egyre fontosabbak lettek a kert elemeinek és ezek elrendezésének szimbólumai. Ezek a kolostorkertek lettek végül a japán kertművészet kánonjai.

Három típusa van ezeknek a kerteknek: a sin (igazi), a gjó (közönséges) és a szó (vázlatos) kert. A sin stílusú kertek a legrészletesebbek, és ezeknek kell megfelelnie a legszigorúbb formai előírásoknak. A gjó stílus egyszerűbb, kevésbé részletezett kerttípus. A szó a legszabadabb kialakítású, leegyszerűsített forma jellemzi. Mindhárom kerttípuson belül még két altípus különböztethető meg. Az első a hira-niva, vagyis az egy látószögű kert, amit csak egy irányból, általában a házból lehet élvezni. A másik a rodzsi-niva, vagyis a változó látószögű, vagy járókert. Ez utóbbi mindig más képet mutat, miközben bejárjuk. Egy-egy zen kert látványába az eszményi természetet próbálják belesűríteni, sokszor csak szimbólumokkal, jelképekkel. Ilyen jelképek például a híres hegyeket jelképező sziklák. A legjelképesebb a száraz kert, amiben a vizet formára gereblyézett homok szimbolizálja.

Bármelyik típusú zen kertről is legyen szó, egyikben sem használnak gyepet, ezt legfeljebb mohával helyettesítik. Erre a legszebb példa az 1339-ben Szószeki zen szerzetes által megalkotott kiotói Szaihó-dzsi kertje, amit közel félszáz fajta moha nőtt be. Ezért Koke-derának, vagyis Moha-templomnak is nevezik.

Színes virágok sincsenek a zen kertekben, csak fák és bokrok. Ezzel is a tusfestészethez hasonló egyszerűséget, monokróm színvilágot hangsúlyozzák. Színeket csak az őszi lombok és esetleg színes törzsű vagy lombú fák visznek a kertbe.

Helyszín

A sinden dzukuriban a kínai, taoista eredetű kozmogónia tanai szerint épültek a kertek és a rezidenciák. Fontos volt a pontos tájolás, mert ez védett meg a káros hatásoktól. Kínában a császár ideiglenes lakhelyeit védték kertek, és az ezekben elhelyezett sziklák védtek a démonok ellen. Ezek a szabályok a zen kertek kiépítésénél is fennmaradtak.
Keretezés

A sinden dzukurit felváltó szabálytalanabb építkezési forma jobban megfelelt a japán ízlésnek. A rezidenciákból az egész kertre rá lehetett látni, de tolóajtókkal a különböző részeit el is lehetett takarni. A templomok száraz kertjeit is gyakran vették körül sövénnyel vagy kerítéssel, s ez a külvilágtól való elhatárolás mellett a főbb elemekre irányította a hangsúlyt.

A keret gyakori még a sakkei, vagyis a „kölcsönvett táj”-technikában is. Ebben a technikában a környéken előforduló kilátást – egy szép domboldalra vagy hegyre – komponálják bele a látványba, mintegy a kert ellenpontjaként. Fontos azonban az egyensúly megtartása, tehát ne legyen túlzottan jelen a háttér, mert az megbontja a harmóniát. Nagyobb kertekben, ahol nincsenek falak, növényekkel foglalható keretbe a „kölcsönvett táj”, de itt is figyelni kell a harmóniára.

Kövek a japánkertben

A kövek talán a legfontosabb elemei a japánkertnek. Ők adják a kert vázát, ezt mutatja, hogy egy kert építésekor a főköveket helyezik el először. A shinto hagyomány szerint a különleges természeti jelenségekben – így természetesen a kövekben - is kamik laknak. Később, a zen-buddhizmus átvételekor ez a jelentőségük megszűnt, és attól kezdve látványukért, önmagukért, illetve felidézett jelentésükért helyezték el a kertben. A zen fénykorában a szinte csak ásványokat tartalmazó kőkertek váltak gyakorivá. A kertben betöltött szerepük nem csak a váz, hanem mint élettelen, szilárd dolgok, az állandóság szimbólumai, ellensúlyozzák az életet (és ezzel a változást, elmúlást) szimbolizáló növényzetet. Emellett gazdag formaviláguknak köszönhetően képesek a metaforák kifejezésére is, szimbolizálhatnak pl. folyót, hegyet, szigetet, illetve elvont dolgokat is, úgy, mint pl. a két mitikus állat: a teknős és a daru. A kövek elhelyezésénél fontos szempont, hogy az adott környezetnek megfelelő köveket válogassunk össze, hogy elkerüljük a művies benyomást. Másik szempont: a köveket eredeti tájolásuknak és elhelyezkedésüknek megfelelően kell elhelyezni.

Köveket nem csak természetes formájukban alkalmazzák a kertben, sokféle dolog készül belőlük. Ilyenek pl. az ösvények. Kétféle ösvény van, az egyik, az ún. shiki-ishi. Ők általában a „főutak” a kertben; kialakításuk többnyire szabályos geometriai formákból történik. Zen meditációs kertekben feketére vannak lakkozva, mellettük faragott gránittal és fekete kövekkel kirakott vízelvezető csatorna húzódik, amin túl kezdődik maga a kert. A másik fajta a tobi-ishi, azaz a kis, kanyargó lépőkövek, amelyeket követve az ember bebarangolhatja a kertet. Elrendezésük természetes hatást kelt, vezetik a tekintetet, és a kert grafikus képéhez is nagyban hozzájárulnak.

A hidak is fontos elemei a kertnek. (Kőből vagy fából készülnek.) Amellett, hogy a tobi-ishi-hez hasonlóan grafikus elemek és vezetik a tekintetet, megvan a maguk szimbolikája. A folyót/tavat átívelve összekötik a szárazföldeket, illetve a szigeteket – ezzel átmenetet képeznek Ég és Föld között. Metaforikusan a lelkeket vezetik át a Paradicsomot jelképező szigetre. Egyik érdekes típusa a soribashi: egy félkör alakú híd, amely emberi használatra alkalmatlan, csak „a kamik kelhetnek át”. Emellett a vízfelületen tükröződve a holdkorongot szimbolizálja.

Jellegzetes elemek még a tourou-k, azaz a lámpások. A shinto hagyomány szerint eredetileg a templomok bejáratánál vagy a temetőkben elhelyezett fogadalmi ajándékok voltak. A zen elterjedésével váltak a kert részeivé. Ma már nem a kert megvilágítására szolgálnak, hanem a kert egyes részeinek kiemelésére; grafikus elemek. Formájukat tekintve igen változatosak, előfordul olyan fajtájuk, hogy egy természetes kőbe csak egy kis üreget vájnak a lángnak.

A chozubachi-k, azaz a „megtisztulás kövei” a lámpásokhoz hasonlóan a kertbe való „belépésükkel” elvesztették eredeti, „vallási” funkciójukat – ezek ugyanis azok a kis kézmosó edények, amelyek a shinto szentélyek előtt állnak és a belépők kezet, szájat moshattak bennük. A lámpásokkal a XIII. sz.-tól lettek a kert részei. Több típusuk van: a hachimae pl. az, amelyikhez nem kell lehajolni. Teakertre jellemző fajták a tsukubai (= „leguggolni”) és a shizen-seki (= „kimonóujj”).

Végül 1-2 elvont szimbólum: A teknős a japán mondavilág egyik jellegzetes állata, a hosszú élet szimbóluma. A régi japán elképzelések szerint egy sziget addig úszik a vízen, amíg egy szellem le nem horgonyozza egy tengeri teknős hátára. Ebből származhat a több tavas kertben megtalálható teknőssziget. (Nevét eredetileg nem alakjáról kapta, az ugyanis egyáltalán nem hasonlított teknősre.) Jellegzetessége, hogy a szigeten laposabb, lekerekített köveket helyeznek el. Párja a darusziget – a daru a lélekvándorlás szimbóluma, a buddhista mondákban ők kísérik a lelkeket a Paradicsomba. Maga a darusziget a teknőssziget ellentéte, kiegészítése: kövei csúcsosak, felfelé törekvők. A kétféle szigetet a XII. sz.-tól említik együtt.

Az egyik 3 köves kompozíció szintén a buddhista mitológiához kapcsolódik. A középső, legmagasabb kő Buddhát, míg a két kísérőkő 1-1 boddhiszatvát szimbolizál. Ezek a sanzon-seki, azaz a „három szent kövei”. Mindig északkeleti-délnyugati irányban helyezik el; a hiedelem szerint távol tartják az ártó szellemeket.

Tavak

A víz a zen-kultúrában is az élet forrását jelképezi, ezért természetes, hogy mindig jelen van a japán-kertekben is. Központi elemként szerepel – egyrészt kiemeli a körülötte levő környezetet, másrészt pedig, tükröződése a tágasság érzetét kelti bennünk. A víz párolgása pedig kedvező hatással van a kert klímájára is. Kialakításakor fontos, hogy a víz áramlása megfelelően kövesse az adott hely erővonalait, vízhozamát pedig mindig az azt tápláló forrás vízhozama alapján határozzák meg – ez azért is fontos, mert így szabályozható a megfelelő vízcsere, valamint biztosítható a víz tisztasága. A vízinövények telepítése szintén bevett szokás az utóbbi cél elérése érdekében. A zen tó egyik legfontosabb jellemzője szabálytalan formája, ezt mindig szem előtt kell tartani a tervezéskor. A legnépszerűbb alakok kínai írásjegyek – ilyen a szív, vagy a víz – de lehet felhő- vagy, középen beszűkülő „piskóta”- szerű alakja is. Fontos elemük továbbá a sziget, amelyre sok esetben kis híd is vezet. 

Vízesések

A kert másik fontos, elmaradhatatlan eleme a vízesés. Ez a zen megjelenésével, majd annak elterjedésével vált egyre fontosabbá. A tóhoz hasonlóan a vízesés is gyakorlatilag a kertek majdhogynem legfontosabb része, mégis, a legtöbb esetben félreeső helyen található. Jelenlétükre gyakran csak a víz csobogásából lehet következtetni. Stílusát a kialakításakor felhasznált kövek fajtája, valamint azok elrendezése határozza meg. A különböző módszerek segítségével akár a vízcsobogás hangja is módosítható. Eszerint számos fajtáját különböztethetjük meg: ilyen a muka-ochi (iker), a kata-ochi (oldalról visszavert), a kasane-ochi (lépcsőzetes), a nuno-ochi (fátyol), a sowa-ochi („spagetti”), és az ito-ochi (cérnaszál) is. A vízesést, két oldaláról mindig a függőleges ke (árnyas, a jin oldal szerinti), valamint a vízszintes hare (a napos oldal, a jang oldal szerinti) kövek veszik körül.Száraz kertekben is alkalmazzák a vízesések látszatának keltését, azonban itt kavicsokkal helyettesítik a vizet, amelyek mélyebb kontextusban közvetítik felénk a víz mozgásának lényegét, a hullámzást gereblyézéssel szemléltetik. 

A zen fák

A fák, a shintoista és buddhista hagyományok szerint vonzzák az istenségeket, emellett pedig megóvják a kertet a negatív erőktől. A zen-kertekben metszéssel formálják őket, viszont hagyják szabadon nőni az ágakat, csak a kisebbeket ritkítják. Ezáltal olyan formát kölcsönöznek nekik, hogy megfeleljenek a kert arányának és stílusának. Általában a kertek szegélyén, a hátteret adó környezetben láthatjuk őket. A fajtákat tekintve gyakori a jól ismert vadcseresznye (yama-zakura), amelynek lecsüngő ágaiból gyakran alakítanak ki lugasokat, amelyeket bambusz-ácsolatok tartanak. Jellemző még a juhar, amely ősszel a leglátványosabb, de gyakoriak az örökzöldek (fenyőfélék) is, hiszen ezek szimbolizálják az állandóságot, időtlen jellegűvé téve így a kertet is. A cseresznyefa a tavasz, míg a juhar az ősz legjellemzőbb fája, ily módon a kertekben is az éppen aktuális évszak hangulatát emelik ki.

A teakert

A chaniwa, vagy teakert az előzőekben bemutatott meditációs kerttel ellentétben szabadabb mozgást enged a látogatónak. Keletkezése a XV. Századra tehető, amikor Japán-szerte dúltak a polgárháborúk, a hadurak időnként megpihenhettek itt a harcok után. Fő jellemzői közé tartozik a kanyargós út, amely a bejárattól a kis teaházig vezet. Ezt a kis séta hozzájárul ahhoz, hogy a látogató lelkiekben már felkészülhessen a teaszertartásra. Továbbá, sok mohát és örökzöld növényt is telepítenek ide. Szinte mindennek szimbolikus jelentése van: a kert maga az önzetlenséget, míg a kunyhó a mulandóságot, annak belső tere pedig a Nirvánát jelképezi. A kert útján látható lépőkövek, a kőből faragott lámpások, a kis kézmosó medence, valamint a teaház meghajlásra késztető, alacsony bejárata pedig mind a szerénységet emeli ki számunkra.